- Sarah? - jutott eszembe az első személy, aki az ágyamnál lehetett... volna.
- Nem egészen - szólalt meg Mike fáradt, fájdalmas hangja. Mozgást hallottam, és a következő pillanatban mellettem ült az ágyon.
- Miért nem tudok mozogni? - próbáltam mocorogni, de semmi esélyem nem volt.
- Nem tudom emlékszel-e a tegnapestére, de csúnyán megsérültél. Kétszer is kaptál mérget, az ichor egyenesen a gerincedre irányult, és az arcod sincs a legjobb állapotában - simította végig az ép felét.
- Sarah elment. Igaz? - könnyeket éreztem magamon, a sebemet csípte. Amennyire érzékeltem, Mike csak bólintott. - És... az iratzék, és egyéb gyógyítórúnák nem segítettek? - juttatta eszembe a sebeimet egy éles fájdalom. Ő csak nagyot sóhajtott.
- Miután megöltem a démont kettő iratzét kaptál a két szúráshoz. Nem tűntek el, de nem sokat használtak. Véleményem szerint csak annyit, hogy ne halj bele a méregbe - ezzel nem tudtam mit kezdeni. Csak bólogattam, és az ágyam végét szuggeráltam. Túl üres a szoba.
-Tehát az ichor ilyen nagy mértékben roncsolt? - néztem végig magamon. Mike nem válaszolt. - Értem.
- Figyelj, én...
- Ugye te is láttál? - jutott eszembe, hogy akaratomon kívül még használhattam az erőm.
- Hogyan? - nézett rám zavarodottan.
- Mármint persze, hogy láttál, de a kezemet. Láttál tegnap valami furcsát a kezemmel kapcsolatban? - Mike hosszan elgondolkozott, és megrázta a fejét.
- Nem hiszem, bár... nem láttam túl sok mindent. Csak a sok vért láttam, ami a tiéd volt... - elcsuklott a hangja. Mintha a sírással küszködött volna.
- És mikor tudok majd újra lábra állni? Harcolni? - próbáltam más témát keresni, ami most nehéz volt. Mike értetlenül nézett rám, mintha egy csigát akarnék futóversenyre küldeni, hogy hozza el az első helyezést.
- Tessa... az ichor a gerincedet találta el. Hiába ruhán keresztül, elég csúnyán megsérültél. Hetekbe vagy hónapokba telhet, míg újra járni tudsz saját erődből, harcolni meg...
- NEM, nekem most kell! Sarah után akarok menni! Nincs itt minden rendben Mike, hát nem látod? - fájdalmas tekintetem az övébe fúródott. - Soha nem jöttek még ilyen közel az intézethez, és pláne nem ennyien. Valami készül, és én nem tudok semmit tenni, mert egy nyomorult ágyhoz vagyok kötözve - könnyeim lávaként törtek elő. Égették hideg bőrömet, a sebemet pedig még inkább. - Auch!
- Sss, nyugalom! - ölelt át Mike, és egy puszit nyomott a fejemre. - Minden rendben lesz! De most pihenned kell.
- És mégis meddig? Mondd, meddig kell még itt feküdnöm tétlenül!? - sikoltást hallottam kintről, majd egy gusztustalan fröcsögést.
- Az nem lehet! - a szemem összeszűkült, szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el kalapálni. Máris elkezdődött volna? Mike feszülten nyúlt a szeráfjáért.
- Liwet! - suttogta.
- Mike! Mike! Mike, mire készülsz! - nem felelt. - Mike, az Angyalra! Felelj már!
- Maradj itt, mindjárt jövök! - rám se nézett, csak az ajtót szuggerálta, mintha bármelyik percbe előugorhatna onnan egy vámpír, aki sebességét bevetve próbálná meg leteperni. Bár mostanában ezen se lepődtem volna meg. Az alvilágiak sokszor háborogtak, hogy nem kapnak elég szabad teret, még Idrisbe se mehetnek be. Démonok ezre lepik el a Földet hétről, hétre. Minden haldoklik, és senkinek nem jutott még eszébe, hogy ez nem véletlen?
Mike már percek óta elment. Azóta egy hangot se hallottam. Ilyen esetekben mindig bepánikolok, és ez esetben se tettem kivételt. Próbáltam felállni, de semmi esélyem nem volt. Mike jól mondta, csúnyán elintéztek tegnap.
- MIKE! - kiáltottam, de semmi válasz nem jött. Hirtelen eszembe jutott, hogy valahol olvastam, ha bajban van egy boszorkánymester, ereje összpontosításával segítséget tud kérni tűzlevél formájában. Nem olyan rég jött rá egy alig ismert boszorkánymester. Nem ismerik, tehát semmi érdekeltsége az embernek, hogy olvasson is bármit róla, vagy vele kapcsolatosan. Csoda, hogy én is találtam róla valamit... Minden erőmből azon voltam, hogy tudja egy ilyen levelet küldeni. Elképzeltem magamban, hogy egy lapra írok, megfogalmazom a helyet, ahova a segítségnek kéne érkeznie, a problémámat, majd teszek egy aláírást a végére. Pislogtam egyet, és egy papírcetli jelent meg a levegőben. Alig, hogy elolvastam, már el is égett. Nyugtáztam magamban, hogy nem sokára jönni fog a felmentősereg, csakhogy akadt egy kis gond. Nem címeztem meg. A francba! Végre képes vagyok megcsinálni egy komplikáltabb varázsigét, és azt is elszúrom. Ismét idegesség lett úrrá rajtam. Léptek zaja közeledett egyre hangosabban.
- MIKEE! - visítottam, bár válaszban nem reménykedtem. Éreztem, és már biztos voltam benne, hogy újabb démon támadás, de ez most másabb.
Az ajtón egy vállig érő, barna hajú pasi lépett be. Öltönye ragyogó fekete volt, kék nyakkendővel. A harmincas éveiben járhatott, de le a kalappal. Ő az a típus volt, aki után minden normális eszű lány megfordul.
- U... Uram!? - remegett meg a hangom. Tudtommal mondénok számára nem látható az Intézet. Pláne nem ilyen határozott mondénok számára nem... És akkor a szemembe néztem. Éreztem a kínt, a fájdalmat. Ragyogó zöldessárga szemének tekintete gyilkolt, égetett. Minden hibát, és fájdalmat eszedbe juttatta.
- Asmodeus... - súgtam magam elé. A démon elmosolyodott, és tett egy lépést felém.
- Lesérültél Árnyvadász? - hangjából undorító kedvesség áradt. Kezével a háta mögött kutatott.
- Mit akarsz itt? Hogyan jutottál be? - próbáltam kimért és higgadt maradni. Több időt kellett nyerjek, amíg valaki ide nem ér, vagy eszembe nem jut valami menekülési lehetőség... De még ha meg is tudnék nyitni egy portált, vagy eszembe jutna egy varázslat, a mozgási képességeim kimerülnek a fej balra-jobbra mozgatásával. Más opciót kellett kitalálnom. És már azt figyelembe se véve, hogy ő Asmodeus. Kinézete valódi alakjában elég viccesen néz ki, attól még egy magas rangú démon, sőt. Ahogy jobban szemügyre vettem, egyre ismerősebbnek tűnt. Álcát ugyan használt, de a szemén átütő a macskapupilla, már inkább arany színe volt a szeme, mintsem sárga. Pont olyan, mint... MAGNUS! De, hisz ő Magnus Bane apja. Zihálva kapkodtam a levegőt. A saját fiának nem kegyelemezett, és képes lett volna megölni, akkor egy védtelen keverékkel mit csinálna? Könny csordult végig az arcomon. Ő csak mosolygott.
- A fenébe! Menj innen! - sikítottam. Semmi értelmeset nem tudtam volna mondani, így az időhúzásos terv is dugába dőlt.
- Ejnye ifjú Herondale, szabad így bánni az Intézet egyik látogatójával? - tett még egy lépést felém. Herondale, Herondale-nek nevezett. Tudja ki vagyok... Agyalni kezdtem. Ki akartam zárni a gondolatokat Asmodeusról, a halálomról, Mike-ról... csak a szabadulásomon gondolkoztam. Meg kell, hogy meneküljek, nem lehet így vége! Bizsergett a kezem, erősebbnek éreztem magam, majd mormolni kezdtem valamit számomra ismeretlen nyelven.
- Szóval igazak a mondások, miszerint ismét egy félvér Herondale-lel akad dolga a világnak - hangjából nyugalom sugárzott, a Herondale szónál tele gúnnyal. Meg akartam szólalni, valami frappánsat visszavágni neki, már az első szót is megformáztam az ajkaimmal, viszont nem az én hangomat hallottam.
- Mióta alacsonyodsz le olyan szintre, hogy sebesült Árnyvadászokat terrorizálj? - nem volt ismerős a hang. Fiú hang volt, maximum húsz éves lehetett. Asmodeus értetlenül fordult meg.
- Hát persze! Még egy boszorkánymester. Ki az apád szöszi? - kékeslila fény villant fel Magnus apja mögött. Magát a boszorkánymestert nem láttam, de tudtam, nem volt haszontalan a tűzlevél.
- Volt olyan kedves, hogy nem mutatkozott be - ennyi kimértséggel és gyűlölettel még a démon se beszélt. - De gondolom ez Nálatok nem szokás, vagy tévednék? TE ismered a gyermeked, már ha van?
- Persze - gyors léptekkel Asmodeus már a boszorkánymester előtt állt, keze valami undormány csáppá változott, végén hegyes tüskékkel. Mélyen a fiú szemébe nézett, és szórakozott hangon folytatta. - Majdnem meg is öltem.
- Azt hiszed ez megrémít? - nevetett fel a fiú. Asmodeus ingerülten lendítette meg a keze helyén lévő csápot.
- HAGYD ŐT BÉKÉN! - kiáltottam el magam, megmozdítottam a kezem, egyenesen a démon irányába, és hagytam, hagy távozzon belőle az energia. Egy madár formájú, türkizes láng repült Asmodeus felé. A démon értetlenül fordult felém, mikor meglátta mi közeledik felé, macskaszeme amennyire csak lehetett elkerekedett.
- Átkozott, kis csitri! - morogta, majd kétszeres gyorsaságban futott felém. Félúton találkozott a madárral. Éles visítás kísérte az érintkezést, és a démoni ichor fröccsent szét a szobában. Egy aranybarna hajú fiút pillantottam meg az ajtóba. Gyanítottam, hogy erős álcát használhat, mert helyenként a bőrén halványlila foltok díszelegtek. Keze körül fénylett a lilás láng, zihálva vette a levegőt.
- Te... te vagy Tessa? Tessa Herondale? - kérdezte elhaló hangon. Tett pár erőtlen lépést felém. Csak bólintani tudtam.
#Tessa
U.i.: Sarah szemszögéről itt olvashattok: http://herondalefamilysh.blogspot.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése