Tizenharmadik rész: Az akadálypálya

Erős kezek ráztak fel álmomból. Kómásan pislogtam, mire hozzászoktam az ablakomon beáradó fényt. Az éjjeliszekrényem felé pillantottam, ahol az telefonomat kerestem, de az nem volt ott. Helyette egy ezeréves vekker, aminek az oldalán penész folt éktelenkedett. Lehetséges ez, hogy egy óra bepenészedjen? Várjunk, mit keres a szobában vekker?

Szinte kipattantam az ágyból, de ezzel egy időben vissza is huppantam, ugyanis valaki állt az ágyam mellett, és sikerült nekimennem. A fejemet természetesen bevertem a falba, csakhogy tetézzem a dolgokat, így fájó fejjel néztem fel az illetőre.

- Neo, mit csinálsz itt ilyen korán? Még ébresztő sem volt!

A boszorkánymester hitetlenkedve nézett rám, de azért elnevette magát. Legalább ő élvezi a helyzetet.

- Amit te koránnak mondasz, az már délelőtt tíz óra, és elhiszem, hogy nem szólt az óra, ha be se állítottad.

A rémület fogott el. Már a második napomon sikerül elkésnem, pedig a munkahelyemen lakok.

- Adj két percet, és átöltözök! - keltem ki az ágyból, és sietve kezdtem el keresni a harci öltözetem.

- Mármint abba, ami már rajtad van? 

Szomorúan tudatosítottam magamban, hogy tegnap sikerült bealudnom, így a szokásos esti körök, mint a fürdés és átöltözés pizsamára elmaradt.

- Akkor adj öt percet, és letusolok, aztán...

- Nincs arra idő! Igazítsd meg a hajad, és gyere! Két órád már így is elmaradt, most pedig Magnus próbál foglalkozni az osztállyal, de nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne...

Nem sokat értettem, de Neot nem láttam még így aggódni Árnyvadászért, mint most. Gyorsan megfésültem a hajam, és lófarokba kötöttem és megkezdtem a napom. Ahogy kiértem az udvarral, nem hittem a szememnek. Egy hatalmas akadálypálya állt a sík mező helyén, tele szakadékokkal, hegyes sziklákkal, és ha jól láttam egy helyen láva is folyt. Szemeimmel Magnust kerestem, akit egy fa tövében találtam, miközben a kávéját kortyolgatta. Amikor meglátott minket, mosolyogva indultam meg felénk.

- Hát nem csodálatos? - mutatott a szakadékok felé, amin éppen egy fiú próbált átugrani. - Nem volt egyszerű kivitelezni, de a végére még egy kisebb csarnok is befért, ahol a harcot gyakorolhatják.

- Gyakorolhatják!? Magnus, te megőrültél? Ezek még az alapokat se tudják, nem hogy élesben harcolni! És mi van azzal a lávával meg az éles sziklákkal? 

- Hát, valamivel le kellett kötnöm őket...

- És erre az a megfelelő módszer, hogy megölöd őket? - Magnus szeme ekkor megváltozott, arca elkomorult, sötétbarna szemei most sárgán világítottak.

- Ha egyesek tudnák, hogy mikor kezdődik a munkájuk, akkor én most nem lennék itt, de szívesen, hogy nem rúgattalak ki már az első heteden!

A magasban egy ismerős arcot véltem felfedezni, zöld szemei még ilyen magasságból is látszódtak. Kovats. Akkor ez a húgom osztálya. Magnusra néztem, aki megfordult, és ismét a fa tövében telepedett le.

- Ezt az órát még így kell megtartanod! - intett, hogy menjek segíteni.

Nem sokat tétováztam, odarohantam az első akadályhoz, ahol egy fekete hajú lány tétovázott.  Óvatosan mellé léptem, alig egy lépésnyi távolság választottal el minket, majd lassan megfogtam a vállát. Bátorító akartam lenni, de olyan váratlanul érte, hogy a rémülettől majdnem a szakadékba esett. Emlékeztem rá tegnapról, ő volt az egyik, aki ismerte az alapokat, de mégis őt rémisztette meg legjobban a feladat.

- Ne félj, együtt megcsináljuk! - súgtam a fülébe, mire ő megrázta a fejét.

- De nem fog menni!

- Egy Árnyvadásznak nincs lehetetlen akadály! Így nem... - kezdtem el hadarni, amit annyi éven keresztül hallgattam. Talán ezért is lett belőlem jó harcos, mert untam hallgatni apám papolását, és inkább plusz órákat forgattam bele, hogy tökéletesen menjen minden. Sarahtól benne is különböztünk. Ő ha kellett ezredszerre is végighallgatta, bár gyanítom, már az elsőnél máshol járt, és meg se hallotta, amit apa mondott.

- Tudod, mit? Hagyjuk, menj, ülj le a fűbe, én megyek a többiekért!

Viszont ez a lány nem én vagyok. Ami nekem erőt adott, az ő önbizalmát simán a porba tiporhatom. Változtatnom kellett a hozzáállásomon attól kezdve, hogy elfogadom, márpedig én most tanár vagyok, bár még lett volna egy évem. Sóhajtva rugaszkodtam el a talajtól, és landoltam a túloldalon. 

Magnus tulajdonképpen egész ügyesen kialakította a hegyet, merthogy ez egy hegy volt. Az első akadályok még szintbe voltak a talajjal, alig volt különbség, de utána kemény emelkedő következett. A túloldalon pedig ugyanez lejtő formájában. A dolgomat bőven megnehezítette, hogy a boszorkánymester semmittevésében egy-két nehezítést adott nekem, így történhetett meg, hogy egy akadályt volt, hogy kétszer kellett megcsinálnom.

A csúcson értem utol az osztály nagy részét. Szinte mindenki megállt a hegy egyik legkritikusabb pontján, a lávafolyamon. Apró kiszögellések és sziklák voltak, amire rá lehetett ugrani, hogy átjusson az ember, de azok se voltak valami túl biztatóak. Azon gondolkoztam, hogy visszafordulhatna mindenki, de ahogy ezt kigondoltam, mögöttem egy fal jelent meg. Magnusra néztem, aki egy vállrándítással elintézett.

- Maradjatok itt! A varázslatnak az óra végén véget kell érnie, ha nem, akkor én gondoskodok róla, hogy véget érjen, rendben? - mindenki csak bólintott, egyesek már le is telepedtek a fal tövében.

Erőt vettem magamon, és ráugrottam az első sziklára. A láva ekkor elkezdett felgyorsulni, és megemelkedni, nekem pedig gyorsabban kellett haladnom, ha nem akartam itt végezni. Egyszer biztos, hogy kivégzem ezt a boszorkánymestert, már ha addig ő nem öl meg engem. Nagy nehezen sikerült átjutni. Pár méterrel lentebb egy ismerős arcot véltem felfedezni, amin éppen egy tüskés indákkal teli ösvényen próbált túljutni. Lépéseimet megkétszereztem, egyszer majdnem fel is buktam, de épségben a célomhoz értem.

- Sarah! - szeráfomat előhúztam a tartójából, és kimondtam a nevét, mire az felvilágított, így már könnyedén tudtam előre haladni. - Sarah, várj!

- Hagyjál! Egyedül is meg tudom csinálni, aú!

- Sarah, könyörgöm, csak most ne légy olyan makacs! Engedd, hogy segítsek! - hirtelen elém került, és dühösen mért végig.

- Hát persze, nővérkém, mint mindig, most is a könnyebb utat választod! - azzal már el is tűnt előlem.

Kezdett elegem lenni ebből a fogócskából. Miért segítek neki, ha ő ennyire ellene van? Talán hagynom kéne egyszer az életben, hogy magától megoldjon valamit. Már fordultam volna vissza, amikor éles sikítást, és nagy puffanást hallottam. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és dupla tempóba kezdtem vágni a tüskéket. Az utolsó akadály előtt találtam meg a húgomat Kovats társaságában. Sarah a földön ült kinyújtott lábával, amit szorosan fogott. Rosszat sejtettem, és az se nyugtatott meg, hogy a fiú egy iratzét rajzolt a húgom vállára.

- Itt meg mi történt? - guggoltam le én is.

- Éppen készültem bemenni, amikor ő érkezett meg nagy zajjal. Szerintem sikerült felbuknia, és idáig gurult.

- Azonnal betegszobába kell vinnünk!

- Jól vagyok, csak segítsetek felállni!

- Sarah, kérlek! Adam, menj, és szólj valakinek!

Nem tudtam levenni a húgom lábáról a szemem. A legnagyobb balesete, ami idáig történt vele az démonok által okozott sérülések, amik iratzével könnyen gyógyíthatóak voltak, de ez most ettől független, és az én felelőtlenségem miatt történt. Beleszédültem a gondolatba, hogyha valami félrecsúszik, és nagyobb baj történik, az mind az én butaságomból történt.

Egy kis szurdokot pillantottam meg az aréna - vagy valami olyasmi - előtt, ami jó lehetőségnek bizonyult, hogy véget vessen ennek a rémálomnak, de mire odaértünk, a kis ösvény eltűnt, helyette a sziklafalon egy aprócska szöveg jelent meg. Nehezen tudtam csak kiolvasni, de nem dobott fel a tartalma.

"Valakinek végig kell csinálnia, hogy a pálya eltűnjön. Siess, öt perc múlva kezdődik a következő órád, és én sem vagyok időmilliomos!"

Toppantottam egyet idegemben, de megindultam az aréna felé. Egyedül akartam végig csinálni, ha már miattam történt ez az egész, de ekkor egy kéz megfogta a vállam.

- Nem mehetsz egyedül! 

- Miért nem? - fordultam meg, hogy szembe legyek a fiúval. Zöld szemei nem nyugodtak meg egy ponton, mindig újabbakat kerestek, lélegzete egyenletlen volt.

- Mert én fejeztem be elsőként - nézett mélyen a szemembe a reakciómra várva.

- Kovats...

- Adam!

- Adam... Hidd el, én örülök a legjobban, hogy végigcsináltad a pályát, de erre még nem tudom, hogy készen állsz e, és nem akarom, hogy bármi bajod is essen!

- És ha neked esik valami bajod?

- Tessa, engedd, hogy bemenjen! - szállt be a beszélgetésbe a húgom. Nem láttam rajta megvetést vagy gúnyt, inkább aggodalmat. - Nem tudod, hogy mire képes, én viszont igen, és te azt ott, - mutatott az aréna felé, - egyedül nem fogod tudni legyőzni.

- Honnan tudod?

- Az van írva a kapu fölé, hogy " Pessimum Somnum Exterreri Soleba", és nem tudom te hogy vagy vele, de nekem a legnagyobb rémálmom az, amit nem tudok legyőzni.

Igaza volt, de akkor se akartam bajba keverni senkit, már ha ez nem lenne az. Ekkor mintha az iskola hatalmas ajtajának nyikorgását hallottam volna, és diákok döbbent kiáltásait. Magnus hangja szólalt meg hirtelen a fejemben.

"Mondtam, hogy siess! Viszont tényleg végig kell csinálnotok, mert nem tudom máskülönben eltüntetni."

Mindig olyan megnyugtató tudott lenni, mint például most is. Idegesen bólintottam egyet Adamnak, hogy jöjjön, majd beléptem az arénába. Először nem láttam semmi érdekeset, csak egy hatalmas üres terem homok talajjal. Aztán belépett a fiú is, és amikor megcsukódott az ajtó, egy gömb jelent meg rajta egy felirattal.

"Félelem?"

- Most arra gondolsz, amire én? - nézett rám bamba tekintettel.

- Neked milyen veszélyes lenne, ha a félelemed megelevenedne?

- Hát... egyszerre félek a nagyobb és ősibb démonoktól és a bohócoktól.

- Bohócoktól? Mindegy... Mennyi az esélye, hogy megeleveníti ez a cucc Lilithet?

- Sok - csóválta meg a fejét.

- Akkor az enyém lesz! - nyúltam a gömb felé, ami kipukkant.

Eleinte nem történt semmi, csak a durranás után füstfelhő szállt fel a magasba. Csak másodpercek telhettek el, amikor megláttam egy árnyat a homályban. Tettem felé pár lépést, de amint megláttam az arcát, hátrálni kezdtem. Adam nem tudta hova tenni a viselkedésem, ezért ő is elindult az alak felé, de félúton elbizonytalanodott.

- Az ott te vagy? - fordult felém.

Csak bólintottam. Miért nem gondoltam jobban bele? Az ott én voltam, pontos hasomlásom, csak tele mágiával, sötét mágiával. Kezei körül türkiz fény csillant meg, én pedig már a sírás határánál jártam.  Adam csak egyre közelebb ment a másomhoz, és tudtam, ha tovább megy, akkor abba akár még bele is hallhat. Próbáltam előre lépni, de lefagytam. Csak arra tudtam koncentrálni, amit láttam. Magamat Lilith oldalán.

- Tessa, nem tudok közelebb menni hozzá!

Nem néztem a fiúra, hanem egyenesen a másom szemeibe, aki szintén így tett. Csak álltunk egymással szemben, és farkasszemet néztünk.

- Tessa, figyelsz rám?

Nem, nem figyelek rád. Nem is igazán akarok, csak azért hoztalak be, hogy végre bejussunk.

- Tessa, könyörgöm! Megrémítesz, miért világít a kezed, mint egy boszorkánymesternek?

Mert az vagyok.

- Na jó, Tessa, bár te vagy a tanár, de nincs más esélyünk. Tudom, hogy hallasz, ezért kérlek, próbáld legyőzni őt! Te ismered, hisz te alkottad, így te tudod a gyenge pontjait is. Gyerünk, Tessa, te nem vagy ilyen, te nem vagy szörnyeteg!

Szörnyeteg?

Bár beszélni nem tudtam, teljes bűvöletébe vonzott az énem, de fejemet a fiú felé fordítottam. Valahogy megéreztem, hogy hol van, bár nem láttam tisztán. "Nem vagy szörnyeteg." 

Olyan volt, mintha kezeim gúzsba kötötték volna, szinte alig tudtam megmozdítani, de most szép lassan kezdtem el felemelni. Tettem néhány lépést a másom felé, és a szemébe néztem.

- Nem fogom hagyni, hogy legyőzz! - nem erőlködtem tovább. Beszippantottam a levegőt, majd legyintettem egyet a kezeimmel, amit már szinte a könyökömig átjárt az energia, majd egy hatalmas robbanással vége lett mindennek. 

Utolsó erőmmel még körbe néztem, velem szemben pedig csodálkozó tekintetek néztem vissza rám. Szólni akartam, elrohanni, de e helyett forogni kezdett körülöttem minden, és elájultam.

Tizenkettedik rész: Első nap

Miután végeztünk az ebéddel és megkaptuk az útbaigazítást, Jace és Alec elment. Magnus csak azért maradt, mert Neo újoncnak számított és szeretett volna adni neki néhány leckét, mielőtt átveszi a helyét. Sarahval a napokban továbbra is kerültük egymást, ha találkoztunk egy halk sziánk kívül nem kommunikáltunk.  

A tanítások egy héten belül kezdődtek, addigra minket, tanárokat is felkészítettek, hogy mit kell csinálnunk. Szerencsére én nem valami unalmas elméleti órát kaptam, gyakorlatra kellett megtanítanom a többieket.  A szobámba, ami ezelőtt a dédapámé volt, egy kézzel írott levelet találtam az egyik asztalfiókban. Egy útbaigazító levél volt az osztályokkal kapcsolatban, néhány jó tanács és tipp Jace-től.

Hétfő, a nap, amitől mind tanár, mind diák tartott. Nem volt első órám, így reggeli után visszavonulva a szobámba, varázsoltam magamnak egy bögre, forró kávét, amire még Magnus tanított. Teljesen ellustít a mágia. Lélekben felkészültem az első órámra, ami természetesen nem mással, mint Sarahékkal lesz. Rengetegszer átolvastam a papírokat, hogy pontosan hogy haladnak és mivel kell folytatni. Mit mondjak? Pár nap alatt nem sokat tud tanítani az ember és bár, nem kezdőkről van szó, mégis a legfontosabbal, a védekezéssel gondoltam kezdeni. 

Félve léptek ki az Intézet hatalmas ajtaján az épület előtti mezőre, ami harcmezőnek volt kialakítva. Az osztály még nem volt itt, tartott még az előző óra. Mélyen beszippantottam az erdő illatát, majd kilépve a hatalmas rom, mert az épületet nem lehetett romnál jobb szóval illetni, árnyékából. Nem volt ebben a tájban semmi különös. Minden pont olyan volt, mint odahaza csak sokkal nyugodtabb.

- Készülsz az első órádra? - lépett mellém a férfi. Hangja még rekedtes volt, nem rég kelhetett.

- Mondhatjuk annak is - szippantottam be még egyet a friss levegőből. Nem tudtam elhinni, hogy Idrisbe vagyok. Annyira hétköznapi, de közben a leggyönyörűbb hely még így is, hogy csak egy egyszerű mezőt látok magam előtt az erdő közepén. A fű helyenként kikopott. Látszott, hol szoktak leginkább gyakorolni.

- Annyira nem tudok semmit erről a helyről, se arról, hogyan kéne megtanítanom őket bármire is - huppantam le a fűre. Harci ruhában volt, nem igazán érdekelt, hogy meglátszik-e a fűfolt. Úgy voltam vele, úgyis szerzek még pár foltot nap végéig.

- Tudod mi a szép egy-egy újrakezdésnél? - guggolt le mellém. Gőzölgő bögrét szorongatott a kezében, gondolom kávé volt benne. Megráztam a fejem, de nem néztem rá.

- Hogy tényleg újra kezdheted az életed egy szinten. Egy új országot kell megismerned, újra kell építened a kapcsolataidat és hátra hagyhatod a múltad egy részét.

- És most nekem is így kéne ezt felfognom? - néztem rá most először a boszorkánymesterre.

- Végül is új országban vagy, használd ki!

- Magnus, ez azért egy kicsit más, nem gondolod? - néztem rá kételkedve, de válaszra már nem maradt ideje, mert az ajtó csapódásával érkeztek a többiek. Egy fiú látott meg minket először,  tágra nyílt szemekkel kezdett el rohanni felénk.

- Kávé! Nálad van kávé! - nézett rá Magnusra hatalmas zöld szemeivel. Amit azokban a szempárokban láttam, egyszerre volt fájdalom, remény és sóvárgás. Ahogy nézte a gőzölgő kávét, mint amikor egy ötéves bámul egy játékot, amit nagyon akarna.

Körülbelül olyan idős lehetett, mint én, hanem idősebb, vörös haja hullámos tincsekben omlott vállára. A szemei viszont... nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezhet. Tűzszín hajszínéhez heterokrómiás volt. Jobb szeme mogyoróbarna színében elveszett az ember, míg bal szeme kékségének hidege megrémítette. 

Magasabb volt nálam, Magnusszal majdnem egy magasságban voltak, de a boszorkánymester még így is lenézett rá.

- Kovats, megtudhatnám, hogy miért fogyasztja el a reggeli frissítőmet? - kávéját féltőn próbálja elrejteni, de esélytelen. Körülöttünk egyre többen lesznek, én pedig kezdem magam kényelmetlenül érezni a földön. A fiú Magnus szemébe nézett, akinek pupillái összeszűkültek és macska szemek jelentek meg. 

A boszorkánymester kezet nyújtott, hogy fel tudjak áll, majd a fülbe súgott egy sok szerencsét, és már el is ment. Egyedül maradtam az osztállyal. Minden szépen elterveztem, de nem így, szóval most csak álltam ott a többiek között és kerestem azt az ismerős arcot.

- Mindenki itt van? Kezdhetjük az órát? - egy kevésbé lelkes igent kaptam, majd mindenki felállt egy vonalba. Gőzöm se volt, hogy most mit kéne csinálnom, úgyhogy Jace-re hallgatva futással és erőléti feladatokkal kezdtünk. Remélem, nem éppen az egyik csínye alanyává váltam, mert elég fura pillantásokat kaptam.

Ezután az alap védekezési módszereket vettük át, mint sejtettem, alig tudták páran. Sarah nem volt köztük, ami azért fájt, mert még apa tanította meg nekünk minden egyes lépését. Egy óra folyamatos hárítás és esés gyakorlás után nyílt az ajtó, és megláttam a következő osztályom.

- Gratulálok, nővérkém! Elvetted a szünetünk! - ment el mellettem Sarah, meg sem várva a reakcióm. Most erre mit mondjak? Új vagyok, honnan kéne erről a helyről bármit is tudnom? 

Nap végére kegyetlenül kifárasztottam magam. Egyik osztály jött a másik után, a szüneteket persze sose tudtam, mikor vannak. Mindig csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és jön a következő. Egyedül ebédszünetnél álltam meg pihenőre, ugyanis megszólalt egy harang, ami jelezte, hogy mehetünk enni. Hulla fáradt voltam, csak behuppantam az ágyamba, ami így már egészen kényelmes volt. Mire nem képes egy fárasztó nap? Erőm nem volt már semmire, a vacsorát kihagytam, inkább varázsoltam magamnak valami ehetőt. Mire nem jó, ha az ember ereiben csörgedezik démon vér!

- Én a helyedben lefürödnék! - nyílt az ajtó, amin egy ismerős szőke hajkorona jelent meg.

- Pizsamás Mike. Mivel érdemeltem ki, hogy ebben lássalak? - nevettem el magam, mire ő lehuppant mellém az ágyba.

- És én mivel nem?

- Fáradság és társai - forgattam meg a szemem. Még mindig kamasznak éreztem magam, annak a gyereknek, aki tegnap még a húgával veszekedett, és nem egy egész osztályért felelt.

- Miss Herondale! Panaszkodik már az első napon? - nézett rám komolyan, én pedig nem bírtam tovább. Felnevettem.

- Most mit mondjak? Nem a legjobb munkahely és még a fizetés is piszkosul alacsony.

- És mostantól ez így lesz még két évig? Te tanítasz, mi tanulunk? - hasra fordultam, hogy szembenézhessek vele. Nem tudtam mi lesz ezután, azt se tudtam, hogy lesz e ezután. Ha a démonok ennyire felerősödtek, hogy még itt is elszabadult egy, akkor nagyobb baj lehet, mint azt bárki is gondolta.

- Őszintén, nekem nem jön be ez a tanárosdi. Attól, hogy jól harcolok, még nem tudok tanítani!

- És inkább lennél kint a csatatéren?

- Még akkor is hasznosabb vagyok, ha első nap kinyírnak - zsörtölődtem. Néha nagyon rossz természetem tudott lenni, órákon keresztül csak a negatívumokat látni a dolgokban és összehasonlítani, mi lett volna, ha. De most ez nem volt fontos, már nem. Arra kellett koncentrálnom, hogy a többieket felkészítsem, arra pedig minden erőmet bele kellett adnom.

- Én azért örülök, hogy itt haszontalankodsz! - ölelt át Mike, és talán most először éreztem ennyire közelről. Bensőséges volt és megnyugtató. Hittem neki, hogy sikerülni fog, bár ezt így nem mondta ki.

- Menj, mert késő van! Holnap már nekem is lesz reggel órám - néztem rá fájdalmasan a falra kifüggesztett beosztásra. Sokan voltak, szerintem az idei évben tudhatja magáénak az Akadémia a legtöbb tanoncot. Mike még egyszer megszorított, majd jó éjt kívánva magamra hagyott.

Fürödnöm kellett volna, tudtam magamról, hogy holnap úgyse fogod időben felkelni ahhoz, hogy bepótoljam, de annyira hívogatott az ágy, hogy mikor lecsuktam a szemem, aznap már nem nyitottam ki többé.

Tizenegyedik rész: Hogy is volt?

Mit ne mondjak, a bevonulásunk még nagyobb figyelmet kapott, mint amikor Jace kicibált az étkezőből. Egyenesen átvezetett minket az egész helyiségen, majd egy pici ajtón át, egy másikban kötöttünk ki. Hallottam ahogy mögöttünk összesúgnak, és láttam, ahogy Sarah is kellemetlenül érzi magát, ahogy ennyi szempár szegeződik rá. Sose volt egy visszahúzódó lány, ahogy én sem, de ez még neki is sok volt. A konyhába jutottunk, ahol két fehérbe öltözött alak sürgölődött. A fehér talán túlzás lett volna, az évek alatt mindenféle piszok fogta be a munkaruhákat, a mosás úgy látszik, itt errefelé nem olyan hatékony, mint Londonban. A konyha sem volt valami felemelő látvány. Egy hatalmas kemence volt a közepén, rengeteg szekrény, gondolom, ahol a tányérokat és fazékokat tartották. Pár konyhapult, ami úszott a mocsokba, egy hatalmas mosogató és egy kiürült sarok, ahol mindenféle zöldséghéj volt szétszórva a földön.

A helyiség másik sarkában egy csillámló, öltönyös férfi beszélgetett valakivel, miközben a kezében egy gőzölgő bögrét szorongatott. Haja felzselézve az égnek állt, és úgy ragyogott, mintha diszkógömb lenne. Talán az egész szett az akart lenni. Jace mosolyogva indult el a csillámalak felé. Olyan halkan ment, hogy az illető meg sem hallotta a közeledését, így amikor hozzáért a vállához ijedten öntötte magára a bögre forró tartalmát. 

- A manóba, Árnyvadász! Ez eredeti olasz DIGEL öltöny, és most... most miattad le lett öntve forró kávéval... - szóval kávé volt a bögrében.

- Magnus, ugyan már! Ez csak kávé, te pedig könnyedén ki tudod szedni onnan azt a foltot - fogta meg az öltöny két szélét egy erős kar, és a boszorkánymestert maga felé húzta, és óvatosan megcsókolta.  A hangot először nem ismertem fel, miért is ismerte volna? Soha életembe nem hallottam még élőben, felvételről se sokat. Magnus megilletődve, még a csók mámorában nézett Jace-re, majd a férjére. A következő pillanatban durcásan a mellkasa elé fonta a két kezét, és ránk nézett.

- Oh, a kis Árnyvadsz tanonc! - mondta vidáman, nekem címezve a felszólítást.  - Miben segíthetek?

- Igazából.. - szólalt meg helyettem Jace. - Valami ehetőért jöttünk.

- Pf, ehetőért... amióta csak itt vagyok, te kihasználod a mágiámat, és cserébe mit kapok? Egy leforrázott öltönyt! Jól nézd meg ezt Jace Herondale, - csettintett egyet, és két tányér jelent meg, rajta aranyra sült csirkével, sült krumplival és befőttel - mert ebből te nem fogsz kapni! - jelentette ki gőgösen, majd felénk nyújtotta a két tányért.

- Hölgyeim! Fogyasszátok egészséggel! - láttam, ahogy Alec mosolyogva nekidől a konyhapultnak. Fekete haja az évek alatt már kiőszült, kék szeme viszont még mindig ugyanúgy ragyogott, mintha velünk egykorú lenne.

- Remek! - fújtatott Jace. - Gyerünk, gyerekek! Menjünk ki a többiekhez! Alec, te velünk tartasz? - a férfi meglepődött a kérdéstől, de hangjában semmi kétségbeesés nem volt.

- Inkább maradnék!

- Te tudod - azzal megindult az ajtó felé, és már kint is volt. Magnus felé fordultam, hogy megköszönjem neki az ebédet, de ő már mással volt elfoglalva, és inkább úgy döntöttem, hogy nem zavarom meg. Intettem Sarahnak, hogy jöjjön, és azzal a lendülettel követtem a dédapámat.
Ahogy kiértünk, szinte már mindenki befejezte az ebédet, a terem fele kiürült. Egy nagyobb csoportot véltem felfedezni az egyik sarokban, gondoltam azok vagyunk mi. A legtöbben csendben ették az ételt, a felnőttek már nem voltak itt. Egy lila alakot vettem észre nekem háttal, aki az egész csoportból a leghangosabban pletykált valamiről. Jace megtorpant.

- Nem tudtam, hogy Magnuson kívül még egy boszorkánymestert is beengedtünk - húzta fel egyik szemöldökét. Neo azonnal érzékelte, hogy róla van szó, megfordult, és egyenesen a dédapámra nézett. Arca maszatos volt valami barna trutymótól, farka ide-oda járt.

- Nem tudtam, hogy a Heronadale-ek ilyen gyakoriak erre - vágott vissza egyből a gyíkszerzet.

- Jace papi, ő itt Neo. Ő mentett meg a londoni támadás után. Neo, ő itt Jace papi - álltam kettejük közé, hátha lecsillapodnak - az asztal körül megfagyott a levegő, mindenki kérdőn nézett rám.

- Mi az, hogy megmentett? - sopánkodott Helen. Arcából kiszaladt a vér, a villáját félúton a tányérja és a szája között megállította. Szóval második fogás, amit esznek.

- Igen, ezzel van valami gond? - kezdtem félni. Ha ennyi szempár vesz téged kérdőre, köztük olyanok, mint Jace vagy Helen Black, akkor van félnivalója az embernek.

- És mégis honnan tudta ez a kedves gyíkszerzet, hogy neked segítségre van szükséged? Tudtommal nem London körzetéhez tartozik - szólalt meg ezúttal Sarah. Arcára kiült a negédes mosoly, miszerint ő már tudta, hogy varázsolnom kellet ahhoz, hogy Neo megjelenjen.
Átfutott az agyamon minden lehetséges opció, hogy mit tudnék kitalálni mentségemre, de mindegyik gyenge volt, én pedig rettenetesen tudok hazudni. Még az is észreveszi, aki amúgy nem ismer. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem.

- Hát az úgy volt, hogy...

- Kaptam egy tűzlevelet - vette át a szót Neo. Mindenki egy emberként nézett rá, még én is. Izgalmamba megremegett a kezem, amit Jace azonnal észre is vett. Érdeklődve nézett rám, de nem szólt semmit.

- Magnus írta, hogy jöjjek, mert baj van.

- Magnus miért írna neked ilyesmit? - akadékoskodott Mrs. Black. Erre már az említett boszorkánymester is kijött, szorosan mögötte Alec.

- A nevemet hallottam. Mi történik?

- Igaz az, hogy ennek a negyedrangú boszorkánytanoncnak, - mutatott Neo felé, aki csak sértetten fordult el a másik irányba - tűzlevelet küldtél? 

Magnus alaposan végigmért mindenkit. Utoljára hagyott, egyenesen a szemembe nézett, majd le a kezemre. Visszanézett Sarah-ra, akinek a fején még mindig ott virított az az önelégült vigyor. Gondolom ő se hitt benne, hogy Magnus üzent volna neki. Azt meg végképp nem gondolná, hogy a boszorkánymester is tudja azt, amit ő. Mindenki feszülten nézett rá, Helen már készen állt sürgetni a boszorkánymestert, mire ő csak elmosolyodott. Ez most jó vagy rossz rám nézve?

- Persze, hogy küldtem! De volt olyan aljas, hogy csak a vészlevelemre reagáljon, a többit pedig ignorálja - nézett sértetten a lila gyíkszerzetre.

- Tudod, barátom, én csak rangsorolom a dolgokat - száját mosolyra húzta. - Nem mindenkinél te vagy a központban - nézett ezzel Alec-re.

- Nem tudod, hogy mit hagysz ki - nevette el magát a férfi, és átkarolta Magnus derekát.

- Térjünk vissza a lényegre - szólalt meg türelmetlenül Helen. - Utána hogy találtál rá Herondale kisasszonyra?

- Amikor megérkeztem, már csak a csata nyomai voltak. Mindenhol rom és elhagyatott termek. Akiket meg láttam, azok nem voltak beszédes kedvükben. Néhány gyengébb démon még mászkált a folyosókon, amikor rátaláltam Tessára. Egy szobában feküdt egy ágyon, nagyon le volt gyengülve. Mivel még kint nem tudtam, hogy mennyi démon lehet, na meg más Árnyvadászt se láttam, nem volt választásom, segítettem neki - fejezte be a mondanivalóját. Mindenki megemésztette, amit hallott. Sarah mosolya lehervadt, és azon emésztette magát, hogy mit jelenthet valójában az, hogy "nagyon le volt gyengülve". A csendet Jace törte meg.

- És hogy találtatok rá a többiekre? - most Mike lépett előre, hogy átvegye a szót. Gondolom nem nagyot tetszett neki, amit Neo csinált vele, és hangot akart neki adni.

- Visszaindultam Tess keresésére, de mikor megtaláltam őket, ez a gyík elkábított! - méltatlankodott. Szürke szeme a dühtől szinte fekete volt, mint egy démoné. Egyben volt ijesztő és vonzó. Most mindenki Neora nézett. Ő csak felrakta a kezét, pupilláit kitágította.

- Én csak védekeztem - mondta ártatlanul. - Ha nem teszem, lehet, hogy mostanra már nem is élek!

- De sokat vesztett volna a világ! - fújtatott a szőke Árnyvadász. Úgy látszik, nem fog egyhamar megbékélni új barátunkkal. Helen fáradtan megdörzsölte az orrnyergét.

- Rendben van! Azt hiszem ezt tisztáztuk. Most, ha mindenki megette az ebédjét, jöjjön az aulába. Megkapjátok a szobáitokat - ment ki az ebédlőből, mi pedig elfoglaltuk a helyünket, hogy nekiessünk a kihűlt csirkénkhez.