Hetedik rész: A Sátán gyermeke

Mindketten kifáradtunk. Zihálva próbáltam magam visszafészkelni, de a percekkel ezelőtti akaraterőm szertefoszlott, csak ficánkolni tudtam. A boszorkánymester az ágyam mellett térdelt. Alig élt már, látszott, csak miattam próbál tenni valamit, máskülönben már rég a földön heverne. Azt tudtam, hogy én minden merültem ki, de ő? Tudtommal az Intézet felszentelt terület, démon nem teheti be a lábát, és a boszorkánymesterek portálokon keresztül szoktak érkezni, bár Asmodeus jelenléte nem megnyugtató.
- Ki... ki vagy te? - vettem egy mély levegőt. Fizikailag fájt beszélni. Sürgősen pihennem kellett, aludnom, feltöltődnöm, de ezt ilyen helyzetbe nem engedhettem meg magamnak. Mike valamiért eltűnt, síri csend, azóta se hallottam egy cipőkopogást, vagy gyerekvisongást kintről. Még csak harci zajokat sem, semmit. - He, élsz még? - tudatosult bennem, hogy még mindig nem kaptam választ. Kis szünet után, a fiú megszólalt.
- Alig... - felerőltette magát az ágyra, kezével próbálta magát támasztani. Én még mindig az oldalamon feküdtem, hátam a hideg falnak nyomódott.
- Mi történt veled? Miért vagy ennyire kimerült? - most, hogy jobban szemügyre tudtam venni, felfedeztem az apróbb részleteket is. Szeme karikás volt, kezei, arca sebes, kaja kócos, és ami azt illeti koszos is.
- Valami nagyon nincs rendben - suttogta. Álcája már teljesen eltűnt. Bőre sötét mályva, míg haja szürkés, világos mályva színben pompázott. Szemei is szürkék voltak, ezen felül nem nagyon különbözött bármelyik embertől. A következő pillanatban a lábamon egy hideg, pikkelyes valamit éreztem. Megmozdulni nem tudtam, így csak a tekintetemmel próbáltam kideríteni mi lehet az sikertelenül. A boszorkánymester, mintha észbe kapott volna, felugrott az ágyról, majd el is esett. Próbáltam felé kapni, de meg se tudtam mozdulni.
- Minden rendben? - kérdeztem aggódva. Sürgősen meg kell gyógyulnom. Hol van ilyenkor Magnus?
- Persze! Csak nem vettem észre, hogy elmúlt az álcám - túrt bele hajába. Kabátja alól egy hosszú, fekete foltos, mályvaszínű gyíkfarok kandikál ki. - És veled? Mi történt?
- Hát... bonyolult. Még én sem értem, csak azt tudom, hogy minél hamarabb fel kell innen kelnem, mert vészjósló a csönd odakint - a fiú elnevette magát.
- Tehát azt várod, hogy meggyógyítsalak? - az ágyra rogyott, kezével megérintette az enyémet. Kérdőn néztem rá. Megint felnevetett. - Ha nem akarod megmondani, hogy mi van veled, akkor nekem kell kideríteni - mosolygott, és megmarkolta mindkét kezem. Lila fény kezdett világítani ujjai közül, becsukta a szemét, és mormolni kezdett valamit démoni nyelven. Melegség árasztotta el a testem, a sebeim bizseregtek. Pár pillanat múlva elmúlt ez az érzés, és a fiú újra megszólalt.
- Istenem! - arcára döbbenet ült ki. - Veled meg mi történt? A gerinced...
- Tudom. Betörtek az Intézetbe, éppen Magnusszal sétáltam a kertem, és nem volt nálam komolyabb fegyver, így Magnus visszaküldött az Intézetbe. Már a szeráfommal jöttem ki, amikor csúnyán elkapott egy démon... Au! Óvatosan! - a boszorkánymester közben a hasamra fordított, és elkezdte kibontani a sebemet.
- Bocsánat! És hogyan menekültél meg? - vette le végleg a kötéseket a hátamról. Hideg kezét a sebhez érintette. Nem fájt, még csak meg sem éreztem, csak tudtam, hogy ott van.
- Mike...
- ... és nem tudtál varázsolni - fejezte be a még el sem kezdett mondatomat. Gúny és megvetés ült ki az arcára. - Ez most lehet, hogy csípni fog - jelentette ki, és elkezdett valamit mormolni. Lesütöttem a szemem. Őt igazán nem akartam belekeverni. Alig szabadult a régi életéből, és tessék!
- Figyelj, erről ne beszélj senkinek! - mondtam egy kis szünet után. A boszorkánymester kinyitotta a szemét, és egyenesen a szemembe mélyesztette a tekintetét.
- Fura, hogy olyanoktól kérsz szívességet, akiknek még a nevét se tudod - felelte lazán. - Bár lehetek én is a ludas, hogy nem az volt az első, hogy bemutatkozok, de hát annyira megszoktam, hogy ismernek otthon.
- Mi... !? Ki vagy te? - kérdeztem meg ismét. - És honnan jöttél? - a boszorkánymester elvette a kezét a hátamtól, és segített felülni, hogy vele szembe legyek.
- Nem foglak átverni, ismertem az apámat. Sőt! - felnevetett.
- Sőt, mi? - néztem rá kérlelőn, hogy folytassa már, amikor láttam, nem igen ez a szándéka.
- Magas rangú démon, ha lehet így mondani. Egy bukott angyal - kezdte el mesélni.
- Mint Magnus apja? - jutott eszembe Asmodeus nagysága. A boszorkánymester bólintott.
- Ma húsz éve, hogy anya megtudtam mi vagyok - nézett le keserűen, mintha szégyellné, hogy ő valójában mi is. - Nem pont születésem óta, de amikor hazavittek a kórházból, utána kezdtem el lilulni - mutatott végig magán. - A farkam csak egy éves.
- És anyud mit szólt hozzá? - tudtam, hogy sok boszorkánymester ebbe hal bele, vagy ezért tagadják ki.
- Anya mindig is hitt az ilyesmikben, és elfogadta, hogy én ilyen vagyok. Évekkel később pedig felkeresett egy boszorkánymestert, hogy mit lehetne tenni, hogy tudnék beilleszkedni - nem igazán értettem, hogyan jutottunk el ide. Bár nem igazán bántam, szerettem mások történetét hallgatni, de az zavart, hogy még mindig nem tudom a nevét.
- Hol nőttél fel? - ő újra a sebemet kezdte el piszkálni.
- Japánban, de anyám magyar volt. Születésem után tíz évre anya visszament Magyarországra, nekem meg nem volt választásom, mennem kellett vele - szomorúan nézett a sebemre.
- És ki volt az apád?
- A Harag démona, Sátán - az utolsó szót gyönyörrel ejtette ki. Amennyire gyűlölettel beszélt Asmodeussal, apjáról annál édesebben beszélt. - Most maradj nyugton egy kicsit! Fáradt vagyok, és csak egyszer tudom végig csinálni, de...
- ... de? - tudhattam volna, hogy nem ingyen csinálja. Még Magnusnak is meg kell tenni valamit, hogy szívességet tegyen nekünk.
- Utána neked kell meggyógyítanod. Ígérd meg Árnyvadász! - parancsolt rám.
- De... hogy gyógyítanálak, ha azt se tudom, hogy mi bajod? Nem vagyok boszorkánymester, én...
- Elég! Képes vagy rá! - megfogta a vállamat, és megszorította. - Te egy Herondale vagy, erős, bátor, okos. Nem kell nagy varázslat, érezned kell csak. Mehet? - bólintottam, mert nem igen láttam más opciót. Ellenkezni nem engedett, és azt se volt hajlandó megmondani, hogy mitől kéne meggyógyítanom. A Harag gyermeke mormolni kezdett magában démoni nyelven, lilás fény árasztott el mindkettőnket. A sebem egyre jobban égetett, de egyben melegség is árasztotta el a testem. Éreztem, hogy az izmai dolgozni kezdenek, megmozdulnak az ujjaim, a karjaim és lábaim. Éreztem az energiát. Becsuktam a szemem, és láttam magam előtt a madarat. Ugyan azt, amit Asmodeusra lőttem ki. Egy sárkányra hasonlító, pikkelyes állattal repkedett körbe körbe.
A látomásomat léptek zaja zavarta meg. Távolinak tűntek, de gyorsnak. Sarahra emlékeztek, ő mindig sietett valahova, könnyed lépteivel, ha akarta az egész Intézetet felzavarta.
- Tessa, kész va... - szólalt meg a boszorkánymester kimerülten. Megmozdítottam a jobb kezemet, majd a balt is. Örömmel tapasztaltam, hogy tudok mozogni. A lépések egyre közelebbről szóltak, fegyverek pedig nem voltak a közelbe. Nem lehettem biztos, hogy Árnyvadász közelít Asmodeus jelenléte után nem. Határozottan fordultam meg segítséget remélve, de a boszorkánymester az ágyba kapaszkodva próbálta tartani magát. Alig volt már ereje, mályvaszínű bőre egyre jobban fakult.
- Hi... Hívd elő az energiát. Koncentrálj Tessa, kérlek! - egy könnycsepp folyt le az arcán. - Nincs sok időd! Valaki jön, és akár Árnyvadász, akár démon, nem jelent nekünk jót.
- Rendben! - bólintottam. Szembe ültem vele, összepontosítottam. A madarat kerestem az emlékeimbe, és bár ugyan meg-megjelent a szemem előtt, de mindig eltűnt.
- Gyerünk már! Ne görcsölj rá! - hallottam a fiú hangját. Kiürítettem a gondolataimat. Csak arra koncentráltam, hogy meg akarom menteni azt, aki segített rajtam. A Klávé ebben nagy hibát vétett. Nekik nem mindegy, hogy kitől kapják a segítséget. Alvilágiaktól természetesnek veszik, sőt ha kell meg is ölik utána. Bizseregni kezdtek az izmaim, kezem körül megjelent a türkiz fény.
- Remek! - nevetett fel halkan, ami inkább morgásnak hatott. - Most gondolj arra, hogy gyógyítani aka... - meg se vártam, hogy befejezze, kezemet rányomtam a mellkasára, becsuktam a szemem, és elképzeltem magamban, ahogy megtöltődik energiával, ahogy elszáll a fáradtság, és életerő költözik a helyébe.
Lépések zavartak meg ismét, most már egész közelről. Abba hagytam a varázslást, és idegesen ugrottam a fegyvereim felé. Egy se volt a helyén.
- Nincs fegyverem! - néztem kétségbeesve a boszorkánymesterre. Felkaptam a harci öltözetemet, berohantam a fürdőben, és átcseréltem a pizsamáról. Persze, hogy Mike-ék a legbénábbat tudták előhalászni a szekrényemből... Ajtónyikorgást hallottam, valaki bejött a szobába. Én felhúztam a csizmámat is, hajamat lófarokba kötve indultam kifelé. Az ajtóban Mike állt, harci öltözete véres volt és szakadt, több helyen is megsebesült. Tekintete éberen pásztázta körbe a szobát, majd megakadt rajtam a tekintete.
- Te... az előbb még mozdulni is alig tudtál - nyögte ki rémülten, majd a boszorkánymesterre nézett. - És ő mit keres itt? - szeráfját megemelve folytatta. - És ki ez?
- Neo Reichen szolgálatodra - ugrott elé, csettintett egyet, Mike pedig élettelenül esett a földre.

#Tessa

Sarah szemszögét ide kattintva tekintheted meg. :)