Prológus

Egy átlagos lány vagyok, akinek a mindennapjaiban szerepelnek démonok, és velük való harcok. Ez talán nem olyan átlagos? Egy mondén ezt mondaná. A mondik mindig csak egy kitalált mítoszként fogták fel az alvilágiakat és a démonokat. Filmeket és meséket alkottak róluk. Egyesek sose hittek benne. Kiröhögték, ha valaki arra mert utalni, hogy léteznek ilyenek. És vannak olyanok, akik egyszerűen elhitték vagy nem túlzottan foglalkoztak vele. A mondik mindig is szerencsésebbek voltak. Nem rendelkeztek a "látás" képességével, így a Mi létezésünket is kiröhögték és megtagadták. Persze, arról már nincs szó, amikor lecsapolt hullákat találnak egy elhagyatott sikátorban, vagy sorra tűnnek el az emberek, és ha elő is kerülnek, megváltoznak. Aztán meg ott vannak azok is, akik pánikból felkeresik a város legnagyobb (vagy csak legbolondabb) boszorkánymestereit segítséget kérve. Ők maguk se hiszik, hogy varázsolni tudnak, de néha már a józan észt is félre kell tenni. A Klávé persze ellenzi, hogy átlagos mondénok kapjanak a mágiából, de ez mit sem számít. Főleg az elmúlt 10 évben. 

Egy időben, amikor az alvilágiak is helyet kaptak a Klávéban, minden jobb lett, így egyik faj se érezhette magát elnyomottnak. Aztán minden elmúlik. A Klávé egykori tagja kiöregedtek a posztjaikról vagy meghaltak és újak kerültek a helyükre. Lucian Graymark, vérfarkas és jelentős Klávé tag helyére, egy mogorva és fegyelmet megkövetelő farkas került. Többet akart népének. Alicanteba be akarta költöztetni őket, és akart egy külön épületet, mint az Árnyvadászoknak van. Erre a többi alvilági képviselő is elkezdte követelni a maga vágyait. A Klávé egy idő után széthullott. Az Alivlágiak nem jártak be többet a tanácskozásra, valaki még Idrisből is elment. Voltak Árnyvadászok is, akik kiléptek. Alicante védvonalait megerősítették, így már vámpírok, tündérek és boszorkánymesterek se tudtak átmenni rajtuk. A vérfarkasokat már nehezebb volt megoldani. De egy idő múltával azt is megoldották. A káosz, így elszabadult. Alvilági ölt mondént és alivlágit egyszerre. Világszere, mindenhol elszabadult a pokol. A mondének nem röhögtek többet az alvilágiakról szóló történeteken. Bár a Klávé megpróbálta a maradék Árnyvadászait megerősíteni, hogy minél hatékonyabban meg tudjuk óvni a mondénokat és a védtelen alvilágiakat, de ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy a Klávé remélte. Az alvilági harcok mellett egyre több démontámadás is közrejátszott. Az Árnyvadászok lassan a kimerültségbe haltak bele. Mintha minden egyre játszott volna, de ezzel nem volt senkinek ideje foglalkozni.

A nagymamám egyszer azt mondta, hogy híres leszek még az Árnyvadászok között. Te és a testvéred, Sarah. A neveteket nemzedékeken keresztül ismerni fogják, Tessa. Nagy dolgokat viszel majd végbe, mint Clarissa. Ezen akkor csak mosolyogtam. Szép álom, hogy Clarissa (akkoriban még) Morgensternnel együtt emlegessenek. Bár rokonok vagyunk, de még sose találkoztam vele. Mivel az Árnyvadászok elég korán házasodnak, így még a dédmamámat, ha szerencsém van és egy harc közben nem halt meg, akkor ismerhetem. Hát nálam ez nem így volt. Mármint Clary nagyon is élt, csak nem itt, ugyanis nagypapa, fiatal korába elment világot látni, és találkozott a nagyival. Itt Londonban, és megörökölték az Intézetet. És így kerültünk ide ismét, mi Herondale-ek, Tessa és Sarah Herondale.